Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A körtefa

2015.07.24

Öreg volt már  a fa, ami a ház  hátsó oldalátol nem mesze nőtt. Ezt már akkor is észrevettem , valahogy olyan vastag kéreg boritotta a törzsét sőt ráadásul sötét is volt , ami a szinét illeti. Inkább fekete volt mintsem barna. Közvetlenül  a kis járda melett állt hatalmas koronája összeért az udvar többi fájának koronájával. Olyanok voltak együtt, mint holmi jó barátok akik az  Idő végtelen folyamában egymás kezét fogva Élet és Halál fölött állva alkotják az örökkévalóság rezzenéstelen fenségességét. A szél volt a barátjuk, aki  játszott és szaladgált lombjaik között s a napfény kacagott nyomában ahogy lopva átszürődött egészen le a földig ezer táncolo árnyékot hagyva maga után. 
Olyan volt minden , mint egy mesében. A fa mellett jobb kézre ha arccal Délnek állt az ember hatalmas farakások pihentek Isten tudja miota. Ugyan ez volt láthato bal kéz felől is, középen a kis köves járda, amelynek vége épp a hátsó udvarba és az előtte lévő málna bokorba torkolódott. 
Ősz volt. Koradélután lehetet, mert a nap igen csak a kert vége fele járhatott, tul a hatalmas körtefa lombjain már- már elérvén azt a hatalmas fenyőfát, ami az udvar határát jelezte és egyik oldalának ágai átnyultak a  szomszéd birtokára, akinek több alkalommal is ez volt élete hatalmas problémája. Persze én szerettem azt a fenyőt ahogy az udvar összes többi fáját is és ebből kifolyolag helyeseltem nagyanyám azon fellépéseit, amelyek ártó szándékkal irányultak a szomszédok felé.
Másodpercek töredéke alatt tértem csak magamhoz az elmélkedésből és már szaladtam is felfele a könyebik létrán a körteszedővel a kezemben fel egy másik titokzatos világba a hatalmas öreg körtefa lombai közé, fel a játszadozó szélhez és a levelek között bujkáló napfényhez. 
Oda, ahol a legszebb sárga körték pompáztak, oda ahol talán még a madarak is fészket raktak, és ahonnan már csak lépések választottak el attol hogy belássam az egész világot! 
Igy történt az, hogy titokzatos rejtekhelyemről nekiláttam a körteszedésnek amiket aztán gondosan én is beletettem az egyik vastagabb ágon logó vászonzsákba pontosan ugyan úgy , ahogyan nagyapám is tette.  Fontos megemlitenem, hogy nem voltam ám egyedül, hiszen az előbb emlitett barátaimon kivül ott volt még tata is egy másik ágon egy másik létrán, ugzanabban a titokzatos világban a hatalmas fa másik oldalán, elbujva a  levelek és  az aranysárga körték között, ő is körtét szedett. Arcát csak néha sikerült látnom, ahogy előbukkant a lombok közül de annál inkább hallottam a kacago hangját ahogyan hozzámszolt és felőlem érdeklődött ,hogy hogy állok a körteszedéssel. Erre én sok esetben nem is válaszoltam hiszen ha akartam se tudtam volna ugzanis mindig éppen a legszebb körtét kostolgattam. Ezeket természetesen mindig megmutatta a fa tatának aki fejét csoválva probált szigorunak tünni. Sajnos egyetlen alkalommal sem sikerült neki, hiszen soha sem tudta leplezni azt a tényt bárhányszor is rám nézett hogy mennyire szeret. Tulajdonképpen mindegy is volt, hogy mennyi lett végül a körte a zsákban, az ugy is több volt az aznapi szüretnél, mert azt "én szedtem". És ezt tudni is kelett, nagyapám különösen nagy figyelmet forditott erre igy ezek a körteszedések mindig az ősz legszebb pillanatai közé tartoztak.
Annak is eljött az ideje, hogy visszakelett térni abba vilagba ahol az emberek éltek, igy a nap végeztével lemasztunk a fárol, beleüritettük a zsákban levő körtéket a már előre odakészitett fa ládákba. Soha nem tudtam, hogy honnan voltak ezek a fa ládák, tipikusan azokhoz hasonlitottak, amilyeneket a piacon látott az ember az árusoknál, akik bennük tárolták az eladásra szánt zöldséget és gyümölcsöket.
Olyan sok titokzatos dolog volt azon a hatalmas udvaron a ház  körül, a pincében, a kertben, a hátsó udvaron és azon tul nem szolván a padlásról és arrol a világrol ahonnan mindent be lehetett látni, a fák birodalmából. Ezen kivul ott volt még a szekrények háta  a belső szobában és a garázs mögötti rész is vagy a nyul ketrecek és a szomszéd kertje közötti rész, amely tiltott területnek számitott ahogyan a terasz alja is, hiszen ezeket a részeket a tekintélyt parancsolo időtlen idők ota ott lakó pókok őrizték. 
Ezen -mai napig megoldatlan-relytéjek részei voltak az előbb emlitett gyümölcsös ládák eredetei, amelyekbe az aznapi leszedett körtéket pakolgattuk bele gondosan. Volt olyan is köztük, amelyik tulérett volt, és a darazsak már gondosan beletelepettek egyik-másikba. Soha nem értettem, hogy mi volt a baj a darazsakkal, végül is engem soha nem bántottak, a körte meg mindenkinek járt. Nekik is termett a fa jutott belőle bőven mindenkinek. Igy egész egyszerüen ha megakartam enni egy körtét, amelyikben épp egy darázs lakott, megvártam amig elmegy, aztán megettem a körtét. Sokat szidták szegényeket, különösképpen nagyanyám, akinek fő ellenségei közé volt sorolható a szomszédokon és a darazsakon kivül a madarak-ha nem tévedek akkor  a fekete rigók-akiknek az volt a bünük, hogy megették állitolag a fákon lévő érett gyümölcsöket igz az lmákat, körtéket de mindenekelőtt a ribizlit. A legtöbben mindig a körtefa melett álldogállo hatalmas almafa ágain gyülekeztek, ami a legközelebb állt a házhoz és a teraszhoz. Ezért történt több alkalommal is az, hogy mama öszi programjai közé szorosan hozzátartozott az is, hogy a konyhaablakbol tapsolva es kulonbozo madarelriaszto hangokat produkálva probálta rávenni a fákon tanyázo madárseregeket, hogy távozzanak. Bár nem láttam a fejébe de ha képes lett volna rá még azt is megmondta volna a madaraknak, hogy közvetlenül a szomszéd kertjében folytassák a lakmározást. Természetesen szélmalomharc volt minden ezen fáradozása hiszen a madarak másnap és azt követőn is ugyanazon békés nyugalommal üldögéltek a fák ágain, mintha részei lettek volna ők is az ezer szinben pompázo ősznek. 
Amiutan minden körte  a helyére került, a ládákat tata levitte a pincébe, és az ott erre kialakitott polcokra helyezte. Volt azokon a polcokkon minden ami az őszhöz és a télre valo felkészüléshez tartozott. Nemcsak körte, de volt ott alma, szilva, tojás, lila és fehér hagyma, hatalmas tökök, majd jobb kéz felől ott voltak a nagy üveghordok, amiben a fekete ribizli bor forrott, mellette kisebb korsokban gyümölcspálinka valamint fekete ribizli szirup diszelgett. Mindezek melett volt egy hatalmas fa hordo amiben a savanyu káposzta várta a telet, hogy végre elkészülhessen. Valahogy ahogy ott álltam a pince bejáratánál-ritkán merészkedtem tovább, hiszen ez már a pokok birodalmához tartozott, ha mentem is nagyon lehajtott fejjel, hogy véletlenül se ütközzek bele egy pokháloba se, nem beszélve a gazdájárol-ugy tünt, mintha lett volna egy rendszer ebben az egészben, ugy tünt, mintha fontos lett volna minden ami a pincében volt. Különösen tatának. Jo és finom dolgok kerültek onnan ki , és kitartottak egész télen.
Igy került a sorba a pince polcára az aznap leszedett körte is, közös munkával, amiből jocskán kivettem én is a részem, majd mindennek a végén bezárult a napközben mindig nyitva lévő pinceajto. Volt ugy is hogy csak késő este zárták be, mert valoszinüleg ugy felejtették. Olyankor mindig mama megkérdezte nagyapámat:
"A pince ajtot bezártad?"
mire nagyapám kellő mennyiségű hálával a hangjában felpattanva az ágyról már ment is kifele az ajton kissé meggörbült háttal és a következőket mondta:
" Jaj Ilonka de jo, hogy szoltal , te!" mindezzel jelezve nagyanyámnak hogy nem zárta be, de köszöni , hogy szolt neki. A válasz minden egyes alkalommal egy megvető grimasz vagy egy lekicsinylő hozzáfüzés volt nagyanyám részéről. Soha nem értettem miért. Szinte úgy éreztem engem bántott, mert láttam hogy nem szerette tatát és mindig bántotta ahol csak tudta bántotta őt. Aztán az is világossá vált számomra, hogy erről az egészről tata tud, és nem fordit rá figyelmet. 
Aznap viszont bezárta még napnyugta előtt a pinceajtot, amint levittük az összes körtével megrakott ládát, amit szedtünk. A fának támasztott létrákat visszavittük a ház háta mögé illetve a bal oldalon lévő farakás oldalába tettük a két körteszedőt, amely jo hosszu volt és azt a célt szolgálta, hogy jócskán meghosszabitotta az ember kezét, igy elérte a távoli ágakon lévő gyümölcsöket is. Azt hiszem mind a két körteszedőt tata csinálta de az is elképzelhető, hogy azok is részei voltak annak a titkos kertnek, ahol sem én sem a kutyám Pufi de még a barátaim se a fák a szél vagy a napsugár   észre sem vettük, hogy állnok modon belopakodott az Idő.

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2019 >>


Statisztika

Most: 2
Összes: 24527
30 nap: 1952
24 óra: 54