Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az eletelixir

2015.08.04

 

H

at óra sem lehetett, amikor már a park végében jártam. Arra már nem igazán emlékszem, hogy hova is mentünk, az is elképzelhető, hogy otthonrol jöttünk. Én viszont ott maradtam. Azt nem igazán hiszem, hogy napközibe vagy iskolába kellett volna menni, hiszen akkor nem irnám ezeket a sorokat. Vakáció lehetett, ráadásul téli vakáció volt. Igy volt időm annyira örülni annak a reggelnek és az összes többinek,ami azokban az években következtek egymás után, hogy még a mai napig is élénken lássam azt a ködöt, ami akkor reggel telepedett nehézkesen az öreg parkot körbe vevő hatalmas fenyők, akácok és gesztenye fák vállára.

A ház alig látszott a park végéből, még akkor is nehezen ha pont szembe álltam vele, hogy megnézzem magamnak. Csak a körvonalai látszodtak, ahogy azoknak a játszoházaknak is amelyek egészen a park also feléig tartottak. Valahányszor ezekben a hatalmas meseházakban vártam azt, hogy tata megtaláljon, mindig köd volt, hajnal, és tél.

Aznap reggel is a kenyérüzletbe indultunk, a rövidebbik uton mentünk, ami a parkon keresztül vezetett a cigányok és a fogorvos rendelője fele. Azt, hogy miert mentunk arra, ma sem tudom,az is elkepzelhető, hogy azért, hogy saját kastélyaim legyenek, király legyek és hallhassák az ébredező fák a felkacagó hangomat, amint egyik fa palotábol a másikba szaladva vártam, hogy nagyapám tényleg észre vegye, hogy ott vagyok.. Nem volt egyszerü a dolga, hiszen sokkal lassabban járt, mint én és a ködben ő sem látott igazán jol. Én viszont mindig tudtam hogy merre van. Láttam, ahogy kipirosodott arccal a nagy halványzöld téli kabátjában, kalappal a fején és barna rongy táskával a kezében hangosan kacag és keres.

" merre vagy te varasbéka?" kérdezi ,és én csak szaladok, egyik játszoházbol a másikba és én is kacagok, majd nevetni hallom a fákat, a többi  játszóházat, a ködöt, aki velünk együtt játszott és aki gondosan üldögélt még a szomszédban lakó emberek álmán.

Olyan volt az egész, mint egy másik világ. Egy világ, ami fölött nincs hatalma még az Időnek sem, egy olyan világ, ahol el lehetett bujni még az elől az angyal elől is aki a parkot őrizte, kezében tartva a mulo Idő olomsulyú óráját.

Valahogy úgy tünt , hogy ez mindig sikerült, és azok a játszoházak, csak azokon a téli ködös reggeleken voltak ott, úgy hogy elrejtsenek mindent és mindenkit aki egyszer belépett az ajtajukon.

Az az út, amerre indultunk az emberek világába vezetett, és az első üzlet, ami olyan korán reggel nyitva volt az a régi pékség volt. Az, hogy miért hivták igy a város lakói, azt nem tudom. Egyszeruen ez volt a neve. Elképzelhető , hogy az az után nyilt másik pékséget nevezték új pékségnek, bár ezt ritkábban lehetett hallani. Azt mindig tudtam, hogy hol van a régi pékség, de azt , hogy melyik az új, az örök titok maradt számomra. Volt ezen kivül a városban, francia pékség-ahol különleges fehér vekniket és ugyanebből az anyagból készült egyébb péktermékeket lehetett kapni, ráadásul ott volt a tejszinhabos rolló is, illetve volt egy pékség a templomnál, és egy a kettő között, majd később nyilt egy olyan pékség is ahol házi kenyeret árultak. A többi helyeken ezt nem lehetett kapni. A házi kenyér teljesen más volt, mint a normális pékségekből származó összes többi, nagyobb volt és a külső felén nem volt karéj. Le volt róla verve, és tulajdonképpen onnan lehetet felismerni, hogy melyik a házi és melyik nem. Nem beszélve természetesen az ízéről, tele volt pityokával. A kifliket tekintve volt az üres és a rahátos, később lett a mákos és a diós. A legfinomabb kifliket a régi pékségben árulták, azon a helyen, ahova mi is tartottunk tatával, miután beléptünk az emberek világába.

A nap még szunyokált a  Somlyó hegye mögött, esze ágában sem volt felkelni, de az emberek közül néhányan mégis megelőzték őt rendszerint ezeken a téli reggeleken, de igy volt ez tavasszal, nyáron és ősszel is. Nemcsak a napnál de nálam és tatánál is hamarabb oda értek a pékséghez és bár az még nem volt nyitva, a sor már elég messzire kigyózott. Az emberek várták a reggeli kenyeret, amit éjszaka sütöttek  a pékek. Nem is volt jobb annál,mint érezni a friss kenyér illatát a hajnali, ködös, téli, csiki levegőben. Abból  a sorból, elképzelhető, hogy alig élnek ma már páran, de az is lehet, hogy én vagyok az utolsó. Akkor bizonyára észre sem vették, hogy hősökké váltak arra , hogy ott azon a reggelen akik abban a sorban álltak, titokban halhatatlanok lettek. Mert most százak és ezrek olvasnak róluk, és arrol a reggelről, amikor ők csak a friss kenyérre vártak és titkon talán arra, hogy még sincsen halál és talán ők lesznek a kivételek. Nem is hitték azt, hogy az a gyermek, aki a nagy télikabátban érkező, piros arcú öregember háta mögé bújt, emeli őket a Halhatatlanság Birodalmába.

“Szervusz Feri” vagy “Jo reggelt Feri bácsi”, lehetett hallani a sorokból, amire tata vagy úgy hogy " kezeit csokolom" vagy úgy hogy "Szervusz"- majd az illető nevét mondta-válaszolt. Köszönés és kézfogás után-ami közben mindig levette a kesztyűjét, legalabb is a job kezéről- beálltunk a sor végére, de valahogy úgy hogy mégis tudjanak a sorban levő emberek és az újonnan érkezők egymással beszélgetni. Mert amíg sorban álltunk, addig annyi információt meg tudhatott az ember, hogy nem is volt már szinte szükség se újságra se rádióra. A Hargita Népét azért mindig megvettük a kenyér bolt melett levő újságos bódéból. De nem csak mi vettük meg, mindenki megvette. Pillanatok alatt elkapkodták a friss újságot, amely a megye friss híreiről számolt be. Emlékszem a hátsó lapokon voltak azok aki akkor halltak meg. Mindig mindenki ezel kezdte. Valahogy így fogalmaztak " Na lássuk ki hallt meg!" volt ebben irónia, egy kis humor, de volt benne jó kedv, megszokás, napi rutin, és élet. 

Az emberek beszélgettek egymással, egészen addig amig sorra nem kerültek, és ami után megvették a kenyereiket, még utánna is beszélgettek egymással, majd jo reggelt kivánva elköszöntek és haza fele indultak.  De eképp volt ez a nap bármely szakában ha ki ment az ember az utcára. Egy élmény volt habár én már csak külső szemmel láthattam. Talán nem is baj az, hogy mindenki meghalt már azóta, hiszen ezek az emberek nem is tudtak volna élni egy olyan személytelen világban, ami utánnuk következett, és ami már a sajátommá vált.

Lassan mi is sorra kerültünk, es persze a rahátos kifli az nem maradhatott el. Azt általában már hazáig megettem, pontosabban mire visszaértunk a hegyre.  Mama akorra már felkelt és csinálta a reggelit, az ágy még vetetlen volt a konyhában, mert ott aludtak. A kanapé volt kihúzva. Volt ott még egy nagy konyhaasztal,aminek a  háta mögött egy fehér konyhabútor, melette a fürdőszoba ajtó balra és jobbra a kamra. Bal kéz felöl továbbra ott volt az aragáz kályha majd a nagy barna csempekályha, ami előtt télen mindig egy nagy láda fa volt, alatta fém lemez, rajta a kinti cipők. Általában ott száradtak. A legutolsó bútordarab bal oldalt már csak a fogas volt, ami kör alakban tele volt aggatva kabátokkal. Ez után már csak a belső konyhaajtó volt. Ha az ajtoból állva jobbra néztem, egy tévét, melette egy régi nagy rádiót majd egy lábbal hajthatós varrógépet láttam. Tata azon vart néha. Egy sarok ablak volt, ami megvilágitotta a konyhát, az egyik ablak-pár a teraszra nézett, a másik ablak- pár a hátsó udvar felé. Az első ablak- pár előtt volt  a rádió, mig a második ablak pár előtt volt a varrogép. Nagy, kovacsolt vas, fekete varrogép.

Ezt láttam amikor az előszobán keresztül beszaladtam és megálltam a konyhaajtóban aznap reggel. Tata még a lábát törölte és a külső ajtóban volt, épp a kezét tette a kilincsre, amikor a kályhán lévő menta tea elvarázsolt illata, a reggeli pára cseppjei az ablakon, a felébredő varjak ködben vizhangzó károgassai, távoli kutyák behallatszó ugatásai es a nemsokára közelgő karácsony, a kájhában ropogó száraz fa illata es a pillanat hatalma  csodás elixir hirében köszöntöttek engemet.

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2019 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 18179
30 nap: 2104
24 óra: 75