Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csipkés koporsó

2017.11.18

 

 

                                    Csipkés koporsó

 

Nem értettem, mégis elnémultam, és alázattal hajoltam meg előtte. Tudtam, hogy olyas valaki van ott, akit mindig a legerőteljesebben érez az ember. Alig lehettem több, hat- hét évesnél, amikor bepillantást nyertem egy teljesen másik világba. Volt benne már akkor valami drámai. Nem tudtam, hogy miért sírnak a többiek, csak azt láttam, hogy esik kint az eső, és alig szólalnak meg az emberek.

Otthon sem volt más a hangulat. Készülődtünk, temetés volt. Nagyapám öltönyt vett fel, ünneplő cipőt, nagyanyám úgy szintén. Alig lehetett hallani egy pár szót. Nagyapám, legalább is keveset beszélt. Nagyanyám ennek ellenére sürgött, forgott, a virágokkal volt elfoglalva, a tükörbe nézte magát, a haját tupírozta, majd amikor minden a helyén volt, elindultunk. Olyan is volt, hogy a közelbe kellett menni, de olyan is volt,hogy át a városon, vagy a várost követő falú valamelyikébe. Amikor távolabb kelett menni, kocsival mentünk.

Mindig jelentős volt a tömeg egy-egy temetésen. Ha hűvös volt az idő sokan viseltek bárány bőr sapkát,általában feketét, és szürke színű zakót, egyszerű vasalt élű nadrággal, gyakran hozzá nem illő bőrből készült cipővel. Volt olyan is, aki székely ruhában volt, általában az idősebb férfiak. Ez volt az ünneplő.

Némán követték az emberek a koporsót szállító díszes lovaskocsit, amelyet általában minden esetben fekete lovak húztak. A lovas szekér vagy lovas kocsi váltakozását az határozta meg, hogy mennyi pénze volt az elhunytnak vagy családjának arra, hogy mindezt kifizesse. Persze ilyenekkel soha nem volt probléma, akár hogy alakult az élet, a lovak végűl még is eljöttek, ha szekéren ha díszes kocsin, de elvitték utolsó útjára az embert.

Persze ott volt előtte a három napos virrasztás, amikor még három napig nem vitték sehová a halottat, csak ott volt a szoba közepén, a koporsóban feküdt, virágok, mindenhól, körülötte a szobában, rajta,  egész testét elhalmozva  csokrokkal amennyire csak lehetett. Úgy érezte az ember magát abban a szobában, mint egy virágboltban, persze ott volt a sok fenyő koszorú, szekfűvel, és nagy fekete szalagokkal. Suttogva beszélt mindenki, ropogott a fa padló, ahogy ki be járkáltak a szobába, volt aki sírt, és volt aki vígasztalt. Ez a két féle ember volt ott és persze a halott aki a fene se tudja, hogy mit gondolhatott erről az egészről.

 Nekem viszont mindig is ilyesztő volt  mindez, azt nem tudom megmondani, hogy miért,  csak azt tudtam, hogy ezt én nem akarom, nem akarok abban a világban lenni. Nyitva voltak a kapuk és én éreztem. Éreztem az angyalt, aki mindezt intézte, és nagyon tudtam azt is, hogy oda nem akarok menni, mert itt ahol vagyok olyan szép és jó minden, és ott nem lehet már semmi, ami annyira jó mint itt. Hiába beszéltek nekem a Mennyek Országáról, az sem érdekelt, mindig tudtam, hogy a földi életnél jobb semmi nem lehet. Ami igazán megrettentett az volt, hogy elveszik a testet ami körül vesz téged. Ilyesztő volt az is amit az emberek gondoltak, és sugalltak, annak ellenére hogy egész életükben imát mormoltak a templomban, most megis lehetett világosan érezni, hogy mindenki azt gondolja, hogy itt van vége és örökre vége, és nincs tovább!

Senki nem beszélt erről, csak imat mormolt, mintha gépiesen tette volna. A nyomasztó tudatot amit a halottra huztak, és annak sorsára, valamint a halálra, azt alig lehetett túl élni. Örültem legalább , hogy sikerült mindig  annyira felül emelkedni ezen az egész emberi maszlagon, hogy a világok közti nyilt  kapuk érzékelését  nem veszítettem el. Ennek ellenére a halál bélyegét sikerült egyféle képpen belenyomniuk a tudatomba, amit aztán csak később hosszú erőfeszítésekkel voltam képes átírni a valóság példájára.

 Iyen szobákba jöttek az ismerősök és mindenki aki részvétet akart nyilvánítani. A Hargita Népe ugyanis mindenkinek elmondta, hogy éppen ki halt meg. El lehetett menni, és meglehetett emelni a kalapot, majd elmondani egy imát, majd inni egy pohár pálinkát, maradni keveset, majd hazamenni.

A második lépés a ravatalozó volt. Ott ugyanaz történt, mint otthon az előtte levő három napban, csak pap is volt. Nagy lila reverendát viselt, ilyesztő volt, mindig ilyesztő. Olyanok voltak azok a papok, mintha cinkosai lettek volna az Ördögnek, és szándékosan azt ültették az emberek fejébe, hogy a Halál, az mindent visz. Persze teljesen mást mondtak, pont az ellenkezőjét. Beszéltek a feltámadásról, de maguk sem hittek benne. És ezt valahogy érezni lehetett. Az énekek viszont szépek voltak, amiket énekeltek az emberek, a nagy fényességekről, egy másik világról, az angyalokról, a feltámadásról. Abban talán volt valami remény, amit mindenki úgy hit el, hogy észre sem vették, ott a lélek énekelt, és az elme korlátozott, átmosott tudata, megfeledkezett arról, hogy a Halál tulajdonképpen rosz dolog. Mert a halál nem rosz dolog, csak éppen jobb a földi élet, sokkal szebb és izgalmasabb.   

Négy idősebb székely ember, általában csizmát viseltek -az ünneplőt természetesen- székely posztó kabátban a válukra vették a ravatalozóban, a papi beszéd után becsukott koporsót-ilyenkor sírtak a hozzátartozók a legjobban előszőr- és elindultak a sír felé. Úgy vitték ahogyan tudták, nem volt könnyű, kettő elől, kettő hátul fogta.

Ilyenkor mindig szoltak a harangok, majd amikor a nyitott sír fölé helyezték a fából készült diszesen megfaragott, vagy csak egyszerű, ládaszerű koporsót, ismét elhallgattak. Még egy beszéd következett, a pap részéről, mielőtt a koporsó alatt levő marhakötelekkel leeresztette volna a négy székely az embert a sírba.

Az utolsó sírásroham, mindig ott érte utol az embereket, amikor a pap ezt a beszédet is befejezte, és lassan, de visszafordithatatlanul, elindult a koporsó legutolsó utjára,lefele a kézzel kiasott sírba, dülöngélve, nehézkesen a fájdalom és eső súlyátol terhelve. Nem volt ott már semmi, ami reményt adhatott volna, összedölt az a világ amibe egész életébe kapaszkodott a székely, most eltünt, köddé vált.

Némaság és pára lepte be a temetőt. Elszállíngoztak az emberek, csak a sírások maradtak ott hogy betemessék a sírt. Hullt a föld a mélybe arra a fehér csipkére, amit soha senki nem látott, pedig mindig ott volt. Az a csipke, ami takarója volt a halottnak, és amikor becsukták a koporsot a széle mindig kilógott, igy olyan diszes volt és csipkés az egész koporso, még a becsukása után is, még ha rá is dobták a földet ! Ha bárki figyelt volna arra  a csipkére és meghallgatta volna, hogy mit mesél, mit szeretne mondani, akkor összeomlás helyett béke és mélységes nyugalom let volna az emberek szívében. 

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Most: 2
Összes: 24527
30 nap: 1952
24 óra: 54