Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eső

2017.08.06

Este van már, alig látni még valamit, amolyan szürkület féle uralja a tájat. Béke és csend honol mindenhol. Az időnként fel-fel villanó villámokon és a fák levelein lehulló esőn kívűl nincs más zaj a világon. Úgy tartják, hogy ilyenkor esőben, amikor minden elcsendesedik megnyilnak a világok közti átjárók kapui. A boszorkányok legalább is ezt vallják. 

A szobában egy tibeti harang hangja szólal meg, a zene amit hallgatok, spirituális és pontosan beleillik  a tökéletes képbe. Az ablak tárva-nyitva áll, hol a harangok hol pedig a mennydörgés festi színesre ezt a végtelen békét, miközben lassan hullanak alá a fák leveleiről legördülő esőcseppek. Vajon meddig tarthat mindez, senki nem tudja. Minden pont olyan, mintha örök volna, mégis valami más. Az eső ugyanúgy esik, az illat ugyan olyan, mint akkor, csak az évek teltek el. 

Az eresz hangja, a felszálló köd, minden ugyan olyan, csak mi tűnünk el ebből az egész képből, erről az Isten álltal festett csodálatos festményről. A szülők, nagyszülők hangjai lassan eltünnek a ködben, a kutyáink már rég nem ugyanazok, csak a hűség, amit maguk után hagynak, a szerelmek játékainak hangjai, melyet titkos ablakok mögül lopva hallgattunk, lassan eltünnek a semmibe, lábnyomukat már nem találjuk, rég elmosta a lassan lehulló eső. Az öreg iskolák még mindig ott állnak, ázott falaikat mossa az eső. Most halljuk csak igazán , hogy mennyi titkot mesélnek, most tudtuk meg igazán, hogy mennyi mindent akartak akkor mondani, de mi nem hallottuk szavaikat. azt gondoltuk, csak az eső esik, semmi más. Azt gondoltuk örökké tart és ő mindig ott lesz, és mi mindig ott állhatunk titokban a függöny mögött és nézhetjük őt, miközben tudtuk, otthon meleg vacsora vár. Szinte hallani még a kosárlabdát ahogy leesett a földre, és visszapattanva talált célba majd a nevetés hangját, ami a siker öröméből fakadt. 

Ide - oda táncol az Idő, mintha ő is részese lenne ennek az örök pillanatnak, mintha ő is csak egy szereplő lenne ebben a csendes esőben, a történet, amit végig álmodtunk, mintha csak egy -egy régi ruha darabja lenne ennek a bohokás öreg táncosnak, melyet forogva , körbe-körbe hangosan dobálna szerte széjjel a Mindenség hatalmas táncparkettjén, mit sem törödve azzal, hogy mi kétségbe esetten kapkodunk utánna.

Elhasznált, ócska pillanatok, szerte széjjel, melyek olyan fontosak, hogy azt sem tudjuk hogyan öleljük magunkhoz őket, és azt sem tudjuk, hogyan kiálltsuk neki , hogy ne forogjon, ne táncoljon, csak egy pillanatra is de megálljon. De ő csak táncol, kacag, nevet és dobálja le magáról a ruhát, a mi ruhánkat, az életünket, a tűnő boldogságunkat.

Hűvös nyári szellő fujdogáll be a szobába az ablakon keresztül, az eső lassan eláll, a kapuk csendben bezárulnak egyik a másik után, már csak a hajladozó fák hangja és az időnkét meg-meg szólaló tücskök cseverésznek egy-egy esőcsepp alatt.

 

 

 

 

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Most: 2
Összes: 24527
30 nap: 1952
24 óra: 54