"Ha nincs hely ahol élj, indulj hazafelé"

Érdekes ez a dátum, olyan félelmetesen hangzik. Legalább is számomra.  Ma délután megyek dolgozni, Madridba repülök azt hiszem, de nem is nagyon érdekel.  Iszom a reggeli kávém és valahogy hangokat hallok a fejemben, es fényeket látok, persze nem úgy, hogy zavarjon, de ott van, és én szivesen nézem. 

Látom a képzeletemben ahogy peregnek a szines kockák es olyan élethűek, mintha ott lennék. 

Most azt látom, hogy zöld a park, es nyár van. Szerintem délelőtt. Igen, délelőtt van és a park másik végéből nézek vissza az elejére. Ezt jó székelyesen leirtam. A park eleje ott volt, ahol a ház áll és a vége arra volt ahol a cigányok laktak ,illetve arra, amerre menni kellett délben háromkor , amikor apuka a munkával végzett.  

Megbeszéltük, hogy anyuka is arra jön ha neki is lejár a munka. Általában mindig igy volt, és tatáéknál találkoztunk. Persze én egész nap ott voltam, es csak a Jó Isten tudja, hogy mennyi mindent csináltam, mennyi varázslatos dolgot felfedeztem egy nap alatt, aminek mindig csak nagyon későn lett vége. 

Hosszúak voltak a napok és verőfényesek, magasak a fák és hallani lehetett minden apró bogarat, ahogy külön-külön a saját maga mondandóját mondta a társának, a világnak, nekem, vagy csak egyszerűen azért, mert igy volt tökéletes minden.  Még messze volt a három óra, még rengeteg mindenre maradt időm. 

 Ott álltunk Cigánnyal a park végében és az eleje felé néztünk. Láttam, ahogy tata éppen Gyurka bácsihoz megy be, aki fél úton szembejött mindig, a sötétkék tréning nadrágjába és egy piros vagy hasonló szinű ingbe, rövidújjúba, mikor mibe. 

 Gyurka bácsi magas volt, és sokkal fiatalabb tatánál, azt hiszem valami  kitüntetett ember volt a múltbeli katonai tevékenységeiért és azt hiszem, hogy a hivatalban dolgozott valami jogi pályán vezető pozicióban. Fiatalkora ellenére már nyugdijban volt, amikor én megismertem. Vastag, fekete keretes szemüvege volt és rengeteg román nyelvű jogi könyve, amiket aztán később nekem is adott. Sajnos se akkor se most egy szó nem sok, annyit sem értettem belőlük. Intelligens tanult ember volt az tény. Bukarestből költöztek ide ha jol tudom Ágival a feleségével, akinek szintén vastag, fekete keretes szemüvege volt és ezüstszürke rövidre vágott frizurája. Életkorára való tekintettel ő sem volt idősebb, mint Gyurka bácsi, olyan ötven évesek lehettek. Ági  néni törte a magyar nyelvet, de mivel nem ismert senkit ott a hegyen es a városban sem,ami Csikszereda volt, sokat volt tatáéknál es a végén már egész jól beszélt magyarúl.  Szerettem őket és ők is engem azt hiszem. Az ő kutyájuk volt Cigány, akiért rajongtam,hogy  sétálni vihessem, mert nagy kutya volt, legalább is hozzám képest igen, és nekem abban az időben csak kis kutzáim voltak és hiába szerettem volna egy német juhászt, esély nem volt rá, hogy kapnék egyett. Cigány ráadásul egy olyan keverék kutya volt, aki szinösszeállitásban még hasonlitott is a német juhász kutyára 

Tata épp hozzá készült. A két ház alig volt egymástól néhány méterre, tata mégis viszonylag lassan ért oda . Megállt a kapuban és csöngetett. Várta,hogy Gyurka bácsi jöjjön és kinyissa a kaput, majd bemenjen és megigyák a már épp fővőben lévő kávét. A kávéfőző éppen csak két személyre volt tervezve és volt vagy 20 éves. Régi kotyogós kávéfőző volt az, amely elengedhetetlen részévé vált annak a pillanatnak, ami titokban a tudtom nélkül belevéste saját magát az öröklét mámoritó forgatagába.  

Nemsokkal utanna, hogy kezet fogtak eltűntek a sejtelmes fényű udvar mélyében. Mert a 
az udvar mindig olyan sejtelmes volt, ahogyan átszűrődött a sok almafán a napfény, valami 

 hatalmas varázslat volt az egész. Olyan varázslat, ami csakis a Csiksomlyói hegy és a Csiki Hargita vonulatának ölelésében történhetett meg, és sehol máshól a világon. Mindezekkel egyetemben jó érzés töltötte el az embert, ha bement arra az udvarra meg akkor is ha almát lopni ment, vagy éppen málnát.  Persze Gyurka bácsi erről valószinűleg mindig tudott de akkor azt hittük, hogy ez soha nem derül ki. 

Elindultunk visszafele, a nyár kellemes volt, es tele volt virágokkal minden,  Körbe fák, és lefele is fák, a  domb teteje egy hatalmas tisztás ami maga volt a park szive. Egy üres rét amelyet a körülötte  lakó emberek – köztük tata is - rendszeresen kaszáltak. Ki-ki azt a részt, ami a hozzá legközelebb eső volt a parkból. 

Elég hamar visszaértünk, mert mindig szaladtunk, most is. Gyurka bácsi kapúja nyitva volt , kinyitottam és bementünk. Hazavittem Cigányt. Emlékszem, a poráza láncból volt és a vége barna bőrből. Ritkaságnak számitott az akkor tájt és mindig azt szerettem volna ha Pufinak is olyan poráza lehetne. De Pufinak egy egyszerű barna bőr poráza volt, amit  még Csöpitől örökölt. Pufi az én kutyám volt. Kicsi, keverék , foltos. Mindig csak úgy hivtuk, hogy korcs. De nagy szive volt, úgy őrizte a házat, hogy az a csengő hangja messze elhallatszott es annál is tovább, volt úgy, hogy a Hargita visszaverte visszhangkent vagy a Somlyó hegye, éppen mikor melyik. 

Tata mar az udvaron ült és Gyurka bácsival beszélgettek. Azt hiszem bort ittak, fröccsöt ahogy hivták, es Gyurka bácsi cigarettát szivott. Sokat dohányzott. Tata arca szokas szerint felragyogott az örömtől, amikor meglátott és igy szólt hozzám: “merre voltál te varasbéka?” igy is becézett. Mindenki örült neki, hogy megérkeztem. Cigány Gyurka bácsihoz szaladt, majd tatához, mindenkitől kikunyerált egy kis simogatást, a nagy borzos fejére. Barna - fekete szine volt, valami terrier keverék lehetett, és emlékszem mindig nyálas es összeragadt volt a szakálla, ami két oldalt lógott neki le az orra körül. 

Én is kaptam mindig valami finomat és Gyurka bácsi almája, mindig jobb volt mint a miénk. Neki mindig piros almái voltak, amit nagyon szerettem. Tata kávét vagy fröccsöt ivott, mikor melyikkel kinálta őt meg Gyurka bácsi és mindig volt valami sütemény is. Mi csak tésztának hivtuk. Általában almás tészta volt, amit vagy mama sütött és tata vitte át vagy Ági néni sütötte. Finom volt, mert soha nem volt két egyforma almás tészta. Az igazi örömet mégis az okozta ha kaptam egy egész tábla csokit. A Poiana csoki volt a kedvencem, és sokat kaptam Gyurka bacsiéktól, mikor tejeset, mikor mogyorósat vagy éppen földi mogyorósat. Ez a három tipus volt, de nem is kellett belőle több. A későbbiekben utánna tatáéktól is azokat kaptam de általában nem egy darabot, hanem négyet – ötöt, mikor mennyit. 

Lassan indulni kellett, mert valószinuleg mama már elkészült az ebéddel, és a három óra is közel volt már. Igy elköszöntünk Gyurka bácsitól, aki a kapuig kisért minket, kezet fogott tatával, majd végig nézte, amig a majdnem szemközti ház kapuján belépünk. 

 A nyár még mindig tartott amikór beléptünk a kapun, és a két virágágyás között elindultunk a lépcső fele, ahonnan Pufi már régen leszaladt a kapuhoz, mert észrevette, hogy jövünk. Mindig a magas lepcsők tetejérő szemlélte a parkot es a világot és mindent látott. Sokszor csak úgy tiszta szivéből beleszagolt a levegőbe, és magába szivta annak minden rejtelmét. Valószinűleg azt is látta és érezte,  amit mi észre sem vettünk, azt hogy valahol a park másik végében ott áll egy angyal és egy régi órát tart  a kezében. Valószinűleg ő azt is hallhatta , amint ketyegnek a mánusok az órán és érezhette az Idő tömjén illatát mely az angyal mellett varakozó Elmulás sötét köpönyegéből áradt. Minden bizonnyal azt is hallhatta hogy valahol a messzi távolban már készélnek az új álmok, és mivel okos kutya volt azt is sejthette, hogy ezekben az álmokban Ő már nem lesz benne és rajtam kivűl senki sem, mert ezeknek az álmoknak áruk lesz, mert másképp nem születhetnek meg, és az Idő még csak meg sem fogja kérdezni, hogy megszeretném-e fizetni ezt az árat vagy sem.