Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Veled akartam volna

2017.02.14

A szerelem napján  irom e sorokat céltalanul és reményvesztetten. A történetem talán nem vezet sehová sem, csak egy lenyomat marad az Univerzumban, a sorsom történetében amit valamikor leszületésem előtt magamra vállaltam. Ha valaki mégis megkérdezné, hogy mi az amit másként csinálnék, azt válaszolnám, hogy mindent pont igy tennék, hiszen most akármennyire fáj is , mégis volt benne egyetlen egy pillanat amikor úgy éreztem, ezért érdemes volt élnem. 

Ezek a pillanatok mindig olyanok, amelyekről akkor azt gondoljuk, hogy soha de soha nem érnek véget. Nem is sejti azt az ember, hogy milyen törékenyek, és hogy annyira fognak fájni, mint amennyire boldoggá tesznek.

A történetem közel tul lépi a tizedik évet is,már egy husz éves intervallumba helyezném, ugyanis akkor kezdödött. Akkor történt, hogy az országba költöztünk a szüleimmel. Fiatal voltam, és azt hittem boldog is azzal a sráccal aki akor volt a barátom. Az első kapcsolatom. Akkor még nem is sejtettem, hogy neki fogom köszönni ezeket a sorokat és ő okozza majd azt a hatalmas fájdalmat amiről most azt gondolom, hogy nem lehet elviselni.

Idegen helyen voltunk, vidékre költöztünk. Ő Budapesten talált munkát, majd albérletet. Nem volt ez akadály, lassan már négy éve voltunk együtt. Én nem költöztem el a szüleimtől, vidékről utaztam közel egy orát Budapestre, ha találkozni szerettünk volna, vagy amikor az egyetemre kellett járni. 

Neki uj barátai lettek, uj társaságba kezdtünk járni. Ekkor kezdődött minden. 

Valahogy a távolság, vagy az hogy kevesebbet találkoztunk, eloltotta azokat a fiatal érzéseket bennem amit szerelemnek hivtunk. Legalább is bennem. Nem tudtam, hogy ezt nem szabad és azt sem, hogy ez neki fáj,azt sem tudtam , hogy a valoszinűsitett átok, mely a csalódottságából fakadt, megpecsételheti a sorsom. Nem érzem igazságosnak, és mai napig nem értem, hogy miért kap az ember karmát egy olyan dologért amiről nem tehet.  

A társaság ahova alkalmanként jártunk, egyik nyári dél után feje tetejére állította az egész világot. Talán még ma is azért szédülök és bolyongok, mint riadt vad egy végtelen sötét erdőben. 

 Soha nem felejtem el, azt a napot amikor öszzefutottunk" valakivel egy budapesti metro felüljáróban. Az akkori barátom egyik barátja volt és annak a barátnője. 

Ott álltunk négyen...Én szolni sem tudtam, csak néztem azt  a lányt és döbbenten tettem fel a kérdést, hogy miért ő áll ott velem szemben, és nem én az ő helyébe. Egyszerű, átlagos, formátlan, rövid, szőke hajú, kissé elhizott nő volt, és annak a srácnak a kezét fogta, aki az az után következő hosszú éveim, meghatározta.

A srác nevetett, a mosolya elképesztő volt, és azok a szemek, olyan kékek voltak, mint az angyaloké. A szeretet aurája körbevette, soha nem láttam még hasonlót. Ugy álltam ott szótlanúl, mint akinek földbe gyökerezett a lába. 

Elég furcsa ilyet mondani, de szerelmes lettem. Akkor ott. Nem gondoltam, hogy soha nem mulik el, ahogy azt sem, hogy majd más formákat ölt, és újra és újra elvisz egy darabot a szivemből, egészen addig, amig majd egyszer rám talál és végez velem.

Attol a naptól kezdve vége lett a boldogságomnak, a gyerek aki a lelkemben élt, azóta is zokogva kérte tőlem számon, hogy miért történt ez meg. De nem tehettem róla.

Mindig kerestem az alkalmat, hogy láthassam. kaptam is néhányat, de azt, hogy mit érzekazt senki nem tudta. Már csak azokba a társaságokba mentem el az akkori barátommal, amelyekről tudtam, hogy Ő is ott lesz. Csak látni akartam, úgy hatott rám mint egy drog. 

Egy nap nem bírtam tovább, sajnáltam a barátomat, hogy amig ő engem szeret én egy ismerősébe vagyok halálosan szerelmes. Szakitottam vele, és kiléptem mindenből. Utánna nem láttam többet a srácot, csak néhány fotó,és egy két titkon szerzett, gyerekes tárgyam maradt. Különös helyet kaptak a szobámban. Volt egy kedvenc fotóm róla, azt mindig magamnál hordtam. 

Ahogy az idő telt, megismertem egy másik fiut aki szemmel láthatoan szeretett, és szinte a csillagokat is lehozta volna nekem. Úgy gondoltam, belemegyek abba  a kapcsolatba, de még az elején szóltam neki, hogy én mást szeretek, és ezt neki tudni kell. Tudta is. A fotó, mindig nálam volt, sokat sirtam mert nem láthattam többet akit szerettem, de az uj srác anyira szeretett, hogy még ez sem volt probléma. Mindig megvigasztalt. Úgy éltünk együtt közel két évig, hogy szinte nem telt el nap, hogy ne beszéltünk volna arról, hogy mennyire szeretném látni, csak egy pillanatra is azt akit anyira szerettem.  A plátói szerelmemről nem tudtam semmit,nem ismertem őt, nem volt rá alkalmam. 

Ebből eredendően vége lett annak a kapcsolatomak is, amit előre láttam, de nem tehettem róla.Ő szeretett és nem birta tovább. Sokáig hiányzott, mert egyedül voltam, amig egy nap összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy most végre megfogom találni én is a szerelmet, azt a szerelmet, ami be is teljesül. 

Kiindulva abból , hogy kit szerettem volna, legalább külsőre akartam ugyanazt vagy legalább is hasonlót. A szemszínhez ragaszkodtam, mert azt mondják az a lélek tükre. Azt akkor még nem tudtam, hogy két féle lélek létezik. Egy jó és egy rosz. 

Addig kerestem ameddig meg is találtam. Olyan tökéletes volt. Pont ugy nézett ki ahogy kértem. A szeme gyönyörű volt, és kék illetve zöldes kék. Annyira lenyűgözött a látványa, hogy el is felejtettem , hogy ezen  szemek mögött nincs más csak ridegség és kegyetlenség. El is felejtettem, hogy akit szeretek, az nem ilyen volt. 

Annyira boldognak hittem magam, hogy semmi nem számitott, ördögi volt az egész, és ahogy az évek teltek, a tökéletes férfi látványa, a sötét barna hajjal és a hatalmas, kékeszöld szemével, elfelejtette velem, hogy valaha éreztem sokkal de sokkal magasztosabb dolgot, ahogy azt sem láttam, hogy ő mennyire kegyetlen. 

Hét évig tartott a kapcsolatom, amikor már nem birtam tovább és célját elérve rávett arra a lépésre, hogy elküldjem. A hét év alatt azt hittem, hogy szerelem volt, észre sem vettem, hogy csak egy csapda. A saját csapdám, amibe beleestem. 

Szakitás után néhány évvel, visszaköltöztem az országba, és elhatároztam, hogy új életet kezdek. Nyár volt, amikor hazaérkeztem, egyedül voltam, de boldog. Jó volt ujra itthon, jó volt érezni az itthoni illatokat, és bár fizikailag teljesen egyedül voltam, mivel a házam ahol laktam, üresen állt, mégis valahogy úgy éreztem, hogy megérte. Megérte feladni a messzi távolba mindent, a munkám, az addigi életem, otthagyni a végtelen óceánt akit annyira szerettem. Nem tudtam miért csak annyit, hogy megérte. 

Ma már értem, és még mindig azt mondom, hogy megérte, még akkor is, ha darabokban van az egész világ számomra.

Az internet adta lehetőségeknek köszönhetően társkereső oldalra regisztráltam, amikor  egyik reggel azt hittem rosszul látok. A regisztrált tagok férfi felhozatalát nézegetve megláttam ott valakit, akit olyan régen elfelejtettem. 

Ültem és néztem a telefonom képernyőjét, és ugyanazat a szempárt láttam amit akkor ott  valamikor egy budapesti metrofelüljároban. Bár azt mondják, hogy a magyar nyelv elég gazdag és színes ahoz, hogy bármit kifejezhessen, most mégsem tudom megfogalmazni azt, hogy mit éreztem. Ő volt az. Egyszerre öntött el a forróság és rázott a hideg. Azt láttam, hogy egyedülálló. 

Olyan volt, mintha a Sors egy kaput nyitott volna ki előttem, és arra kért volna menjek rajta be. Összeszedtem minden bátorságom, és irtam neki. Úgy voltam vele, hogy legfeljebb nem sikerül. Nem döl össze a világ. Attol még szerethetem, hiszen mindig csak igy szerettem. Azt akkor még nem is tudtam, hogy úgy fog nem sikerülni hogy sikerül, ha szabad ilyen nyakát tekerten fogalmaznom. 

Soha nem volt semmi ennyire gyors. Szinte eszrevétlenül kerültem a karjaiba. 

Megprobáltam magammal elhitetni, hogy nem is vagyok szerelmes, és hogy ez csak egy fellángolás. Minden nap ezen győzködtem magam, mert rettenetesen féltem. Féltem attól, hogy ha ezt elrontom, akár egy percig is tartson, onnan nagyon nehéz lesz az út vagy talán nem is lesz. 

Nem sikerült magam meggyőznőm az ellenkezőjéről, amig végűl engedtem hogy boldognak érezhessem magam ujra. A gyerek a lelkemben hálás volt, és bizott bennem, hogy érdemes volt megengedni, elhinni, megélni. 

Egy nap aztán hibáztam, veszekedni kezdtem, elmondtam, hogy megbántott és, hogy egy csomó dolog nem tetszik, és hogy szeretném ha másként lenne. az egó, hangja volt. Azt hittem, mindenki szokta. A fene sem hitte volna, hogy az angyalok világában ezek súlyos bűnök, és hogy tökéletesnek kell lennünk ahoz , hogy szerelemmel szeressenek. Sokszor kértem egy angyalt, azt hittem, hogy ők megértenek, nem gondoltam volna, hogy sokkal kevesebbre képesek , mint az emberek.

Rövid idő volt, és azt mondta hogy nem szerelmes már, mert elrontottam. Nem értettem, miért hallom ezt, hogyan lehet ez, én azt hittem a szerelem soha nem mulik el, az csak van és kész. De akkor miért volt ez az egész, kérdem én. Miért kellett a legféltettebb kincset oda adni majd ujra elvenni.. És ő miért engedte ezt meg, miért nem szolt az elején, hogy ez neki nem jó, hiszen elmondtam neki, tudta, hogy mit érzek. A kérdéseimre nincsennek válaszok, csak a könnyek, amelyek temetik a gyereket a szivemben, aki a napokban hallt meg. Én meg csak probálom és probálom őt ujra éleszteni, de nem megy. 

Egyik pillanatról a másikra eltünt minden, csak annyira gyorsan, hogy még fel sem fogom. Értetlenül állok és számonkérném az Istent és Ördögöt, az egész Univerzumot, hogy miért jó az , ha az ember lelke örökre megszakad... 

 

 

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Most: 2
Összes: 24527
30 nap: 1952
24 óra: 54