Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Milyen volt...

2018.08.08

"..nehéz volt mig vártalak, mégis eljöttél, és nem volt nálam boldogabb amig szerettél.." hallgatom a kocsiban ezt a dalt, mközben megérkezem.

Egy idegen kutya teszi fejét lábamra, a szoba lesötétitve, én meg csak zokogok a kényelmes kanapén, előttem az orvos, várja hogy segithessen. Mindketten tudjuk, hogy ugy sem tud, de nekem már az is elég ha csak elmondhatom, talán adhat egy kis erőt, azon kívül hogy ezuttal kérem, hogy újra irja fel a szokásos gyogyszereket. Legutobb amikor itt jártam, azt gondoltam, nem fog újra kelleni. Tévedtem. Mint ahogy minden nap, amikor az érzelmeimre hallgatok. Abban megállapodtunk, hogy az összes hiba és fájdalom abbol adódott, hogy soha nem hoztam racionális döntés. Persze a szárnyalás, és a boldogság, az is azoknak az érzelmi döntéseimnek a hozadéka volt, amelyek miatt most ujra itt vagyok. A kérdés az hogy hogyan tovább. Sok reményt nem adott, és nem azért mert nem volt, hanem azért mert nekem különösen nehéz lesz, racionális stabilitást tanusítani az elkövetkezendő időben. Azért, mert soha nem ezt gyakoroltam, de most majd az élet megtanít rá. Csak annyira hallgass a szívedre, amennyire kell és ne tovább. Semmiből nem jó a tul sok, a szélsőség káros hatással van az emberi lényre. 

" Szereti ?"- kérdezte az orvos.

" husz évet vártam rá "- válaszoltam neki, alig érthető hangon, miközben a kutyát szorítottam magamhoz, és nem tudtam abba hagyni a sírást. 

Mindketten tudtuk - én és az orvos is- hogy erre nem fog tudni válaszolni. És nem is kellett. Felállt, és hozott egy pohár vizet, oda adta, majd vissza ült az előttem levő székbe. 

Lassan megnyugodtam, és összeszedtem a gondolataim, és elmondtam hogy épp most hol tartok. Jelenleg munka és most már a féltve hitt szerelem nélkül. A véleményét kérdeztem. Elmondtam neki, hogy mennyire rég óta szerettem volna és amikor megláttam, kötelességemnek éreztem újra beleszeretni. Kellett vagy két hét hozzá, amig lassan beindult a régen elfeledett érzelmi töltet. Amikor ez sikerült, akkor bántott meg előszőr. Dühös voltam és csalódott, persze, hiszen már szerettem. És innen nincs visszaút. Meg akartam bántani és számonkérni, hogy hogyan képzeli. Majd ő újra és újra megbántott, és nem értettem. Majd azt mondta, hogy nem szeret, akkor kellett volna elmenni, de már akkor sem tudtam. Hagytam hogy megalázzon, és maradtam. Ő nem változott. Nem volt rá semmi oka, hogy megtegye. Lassan elmultak a viharfelhők, és úgy tünt hogy mégis szeret. Teltek a hónapok, majd az évek. A konfliktusokat nem oldottuk meg, muszály volt őket betenni a szőnyeg alá, nekem,mert  különben nincs tovább. És ezt tudtam. Hogyan is lehetne, hiszen az ő érzései teljesen különböztek az enyémtől. Ő egy társat akart aki a rámaradt két gyereket úgy neveli fel ahogy az kell, és ideális családban élhetünk. Nekem sem volt  ezzel semmilyen problémám, annyi különbséggel, hogy én szerelemből kívántam részt venni, míg ő csak kölcsönös tiszteletből és szeretetből. Valahogy úgy lehetett vele, hogy időközben majd megjön. Szokott ilyen lenni bár soha nem értettem ezzel egyet. Ő sem mondta nekem, de éreztem. Ha egy férfi szerelmes egy nőbe, az nem igy viselkedik. Ebben az esetben vagy nem az, vagy valaki másba az. Szomoru ilyen dolgot írnom, de az utóbbi pár hónapban, amikor már akkor is a nappaliban aludt, amikor semmi probléma nem volt köztünk, és valahogy mindig sikerült lemaradnom az "ottalvós" programokról, akkor már azon gondolkodtam, hogy megcsal. Nem akartam elhinni ezt a dolgot, hiszen ő maga volt a hűség mintapéldánya. Más is és ő is így állította be magát. Most is nehezen írok róla. Azt gondolom fel vagyok már készülve arra hogy megtudjam a teljes igazságot. Aki segít, az az Univerzum, nekem legalább is. Kértem, hogy mutassa meg. Most már teljesen mindegy, hiszen ő világosan kimondta, hogy nem kívánja megoldani és megmenteni a kapcsolatot. Nem kívánja megmutatni, hogy ki is ő valójában. 

Lassan összepakolok és elmegyek. Magammal viszem az emlékeim, és azt az örömöt amit akkor éreztem, amikor újra megszerettem őt. Nem sokára ősz lesz és lehül az idő, oktober vége volt amikor ujra beleszerettem, soha nem felejtem el, mennyire boldog voltam. Láttam ahogy nevet, láttam a szemét ahogy rám ragyog, olyan volt mint az égbolt. Hideg és kék. Én mégis melegnek láttam, és akkor is azt kívántam, hogy álljon meg az idő. 

Most úgy megyek el innen, hogy ezt az emléket senkinek nem adom. A rózsák amiket ültettem, lassan mind elhalnak, talán már csak egy van, mintha érezték volna a fájdalmat hogy a talaj amibe gyökeret eresztettek, sivár és nincs benne szerelem. Annélkül ők sem élhetnek. 

Ha a régi énem választanám, akkor könyörögnék a Mindenségnek, hogy adjon még homokot, amibe beledughatom a fejem. Ezuttal nem teszem akármennyire is fáj. Egy szó talán elég lenne de az nem fog elhangzani, így megyek. A kutyák akiket ide hoztam, a saját érzelmi döntéseim miatt nem lettek a nevemre íratva, remélem roluk gondoskodni fognak, mert el nem vihetem őket. Azt is remélem, hogy lesz lehetőségem eljönni hozzájuk, és rájuk nézni, legalább egy héten egyszer. A gyerekek, hamar elfelejtenek, a kicsi az hiányozni fog. De elmulik az is, mint minden egyszer. Úgy múlik majd el, ahogy elmultak az álmok, a tervek, a közös jövő reménye, ahogy lassan elhalnak a virágok, ahogy beköszönt az ősz...

Döntést hozni, elmenni, ott hagyni, kilépni minden remény nélkül csak akkor lehet ha elég bátor vagy hogy szembe nézz azzal ami rád vár utánna, és hinni abban, hogy eljön, eljön a te időd, de ezt csak akkor lehet, ha te mindent megtettél, az utolsó cseppet is vigyázva óvtad. Azt gondolom, hogy a szerelem soha de soha nem kér tőled cserébe olyat, hogy élve halj meg, és nem int ovatosságra hogy ne szolalj, ha szolnod kell. Ahol szerelem van ott nem maradnak életben a problémák. És bár nincsen rózsa tövis nélkül, de ahol erős a rózsa és erős a táptalaj és  a gyökere, nincs az a kéz mely megfolytani tudná, és elbánna vele.

Juhász Gyula egyik verse jut eszembe, és ezzel köszönök el,tőle, összegörnyedve, reszketve, levegő után kapkodva de mindig remélve.  

"Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsúzónál
Szeme színére visszarévedek."

 

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 24526
30 nap: 1951
24 óra: 53