Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Változás és állandóság

2018.04.29

Rohannak egymás után az évek, és mi azt hisszük, hogy még mindig ugyan ott vagyunk ahol egykor jó volt. Hatalmas hévvel és erővel tanuljuk, és hisszük magunkénak a "most" erejét, de aztán rájövünk, hogy mégsem jó.

Alig volt néhány pillanat az elmúlt időben , amikor azt mondta az ember, hogy most álljon meg az Idő. Mindig csak erre várunk, de aztán mégsem áll meg, és még akkor sem áll meg, amikor megkérjük rá. Néhány percünk lehet, de aztán jön valami, ami megszünteti, elviszi örökre a pillanatot. Felrakja egy polcra, amiből majd a szép emlékeink tárháza lesz, és amit majd nézegethetünk, amire emlékezhetünk.

Bárcsak azzal tudnánk foglalkozni, ami most van, de akkor mikor emlékeznénk. Meg egyáltalán, a "most" nem enged be akárkit Atlantiszba. Oda csak az arra méltóak mehetnek,vagy ismét csak egyedül mehetsz. Arra is idő kell. Az a " most", ami van, abban tényleg olyan kevés az emberi tényező ami szép, hogy talán már nincs is annyira elenyésző. Ide nem kivánkozik az igazi ember belépni.

Vajon tudtuk azt annak idején, amikor erre a bolygóra jöttünk, hogy itt nem lehet úgy élni, ahogy szeretnénk, vagy ha igen akkor nagy valószínűséggel egyedül kell tennünk azt. Az ember, teljesen elveszítette már önmagát, kiüresedett , kiégett, elkárhoztatta magát a beton és a technika világába.

Fogalma sincs arról, hogy mi a harmónia, és már nem is keresi. Szórakozása, üres, poros, pusztító. Önmaga reprodukciója csak a harmónia gyilkolását, a bolygó pusztítását szolgálja. Arra neveli reproduktumait. Legalábbis többen igen, mint nem.

A néhai Atlantisz kevesek szívében él, és nem találjuk egymást. Valahogy csak pillanatokra futunk össze, és csak a vágyakozás , hogy miért nem együtt vagyunk, és miért csak egy üres egy technokratával, vagy egyedül kell élnünk.

A választás nem várat magára, és semmi reménytelit nem igér, csak egy ujabb csalódást rejthet, ha ismét magunk fajtáját keressük. Annyira várjuk, hogy valaki igérje meg hogy szereti a hangyát a fűben szaladni látni, a patak hangját hallgatni, ahogy csobogva szalad, a regelli fekete rigók énekét csodálni, és imádni ahogy lemegy a nap..érteni Isten szavát a harangszóban.

Erre persze nincs ideje az embernek, pusztítania kell a környezetét és tovább is kell adni ezt, mert égetően fontos, hogy ez a vérvonal ki ne haljon. A rigók és a nap is várathat magára..

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 24528
30 nap: 1951
24 óra: 54