Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A bucsu

2015.10.30

B

 

éke és csend honolt a hargitai tájon. A felfele vezető tisztáson szinte hallani lehetett a nyári szellő játékát, amint végigsuhant a mezei virágok és gyógynövények megannyi fajtáján. A tisztás két oldalán délceg fenyves pompázott. Tulajdon képpen az egész tisztás egy hatalmas erdő közepén feküdt. Alakját tekintve a téglalaphoz hasonlitott mi több ráadásul egy domb oldalt alkotott. Ha lentről nézte volna az ember olyan lett volna mint egy felfele nyuló út, melynek teteje már olyan magasan volt hogy lentről alig lehetett volna látni. Ebből adódóan azt is csak kitalálni lehett volna hogy mi lehet fönt a tetején. Nekem azonban sokkal könyebb dolgom volt, hiszen én ott álltam fönt a tisztás tetején , akkor még nem is tudva azt, hogy mennyire magasan. Sejtésem sem volt akkor, hogy az a hely ahol állok pontosan azon helyek egyike ahol vége tér a földi világ és az égi kezdődik.

Kapu helyet csak egy hatalmas kő templom állot ott, valahonnan nagyon ismerős volt, de fogalmam sem volt rola hogy honnan. Minden olyan békés volt, ahogy tekintetem a domb tetejéről  a lefele szaladó tisztáson merengett.

Nyár eleje és vége lehetett egyszerre. A tisztás két oldalán levő erdőben madarak dalát lehetett hallani,és valahol a távolban kis patak hangaja zengett. Még azt is hallani lehetett ahogy egyik kőről a másikra hullanak a vizcseppek.

Álltam ott fönnt és néztem a harmóniát ami körül vett. Merengő állapotombol feleszmélve vettem észre , amikor nagyapám oda lépett hozzám. Arca mosolygott, mint mindig ha meglátott, kék szemeiből béke és öröm áradt. Csendesen megállt mellettem ,fehér haja éppen csak meglebbent a nyári szélben. Örültem, hogy láthatom bár akkor még nem tudtam, hogy mi célbol kellett pontosan ott találkoznunk és egyikünk vagy másikunk, hogyan is jutottunk oda. Ez a gondolat azonban akkor meg sem fordult a fejemben. Csak álltunk ott egymás mellett, ő a bal oldalamon és együtt néztük az akkor már meredeknek tűnő domboldalt.

Elég furcsának találtam azt a csuklyás alakot aki a domb aljában tünt föl és felénk látszott közeledni. A mozgása olyan volt, mintha siklott volna meghazudtólva a fizika törvényeit. A ruha ami rajta volt egyszerű, szürkés kék olyasmi mint az angyaloké a templomi képeken. Azt, hogy nő volt vagy férfi nem tudtam eldönteni, csak azt láttam, hogy egyre közelebb és közelebb kerül hozzánk. Arcát akkor még nem láttam, hiszen fejét kissé lefelé tartotta még akkor sem amikor már elég közel volt hozzánk. Emlékszem félelmet éreztem, de tulajdonképpen időm sem volt rá, hogy ez az érzés urrá legyen rajtam, hiszen az illető már ott állt köztünk. Egész pontosan velem szemben álltak már mindketten nagyapám és az ismeretlen alak, aki már addigra emberi formát öltött.

Azt, hogy korábban nem volt ember amig felénk közeledett és csak akkor változott át, amikor már eljött a következő pillanat, abban teljesen biztos voltam , minthogy abban is hogy mindezt azért tette hogy később megértsem azt is mi történt valójában.

Ott álltunk hárman a domb tetőn most már egymással szembe fordulva , tőlem bal kézre a hatalmas kő templom hűvős árnyéka, jobb kézre pedig a erdei tisztás lefele szaladó sziluettje, velem szemben pedig nagyapám mosolygó arca, és szeretetet ársztó kék szemei ahogy szó nélkül nézett rám. Még most is látom az alakot mellette, immáron fehér papi köntösben arca fiatal barna hajú ismeretlen férfié akinek szeme olyan furcsán idegenen és ismerősen csillogot egyszerre. Mintha már láttam volna valahol, olyan érzésem volt. Olyan érzésem volt, mintha félnék de még sem volt rá időm. Nem volt időm félni hiszen az Idő mint maga láthatatlanul megjelent és ova intett, hogy mással kell most foglalkozni. Csodálkozva vettem észre azt a kő oltárt, ami nagyapám jobb oldalánál állott, és nem értettem, hogy ezt korábban hogy lehet, hogy nem láttam.

 Az évszak őszbe fordult a szemem előtt és éreztem, már hogy nincs ereje a napnak, illetve azt is megdöbbenve tapasztaltam hogy a fenyő erdők helyett már ezer pompában ragyogó lombhullató fák magaslottak.

 Ott álltunk még egy darabig és miközben a világ megváltozott egy pillanat sem telt el. A csendes harmóniát harangok kondulása szakitotta meg és akkor tudtam, amit nem mondott el nagyapám. Tudtam, hogy soha többet nem látom őt, ebben az életben már biztosan nem. Valahogy világossá vált az is számomra, hogy a hely ahol álltunk a határa volt annak a világnak amelyben mi emberek elünk, és az ahol nagyapám állt az idegennel az oldalán már az a világ volt ahova élő embernek nincs hatalma belépni. Alig fogtam fel mindezt, amikor már csak azt láttam, ahogy belépnek a hatalmas templomba és a harangok csak szolnak és szolnak és együtt harangoznak velük a fák, a madarak , a bogarak a fűben a mindenség a létben.. és láttam ahogy visszanéz mégegyszer nagyapám és fehér haját kissé megfujja az őszi szellő, láttam még utoljára égszinkék szemeit és a békét az arcán. Hallottam ahogy szavak nélkül azt mondja, hogy ez már nem az én világom és mennem kell onnan és még azt is mondta, hogy vigyázzak magamra majd eltünt a templom falai közt.

Kétségbe esve rohantam utánna és kiálltottam, hogy ne menjen még! Miközben észveszejtve  szaladtam  a hatalmas templomban, hallottam ahogy odakint hullanak a fákról a levelek megállás nélkül úgy ahogy a könnyeim hulltak a márvány templom padlójára.

 

-Merre vagy!? Hol vagy?-kiáltoztam megállás nélkül, de nem kaptam választ. Csak a templomban visszhangzó harangok és távoli katolikus szertartás hangjai majd orgona ének zendült fel. Már-már ilyesztő volt az egész és tehetetlenségemben kiszaladtam egy teljesen másik kapunk, mint ahol korábban bementem.

Megállás nélkül rohantam az ezer szinben pompázó erdőben , mint űzött vad a vadász elől és ugrálltam keresztül az elém került fatörzseket, galyakat, mig egy keritéshez értem. Nem volt magas és félig ki is volt már dőlve, amikor már azt is átugrottam csak akkor szünt meg a templomi harangok hangja és a templomból áradó illyesztőnek tűnő orgonák éneke. Kissé megnyugodva megálltam, hogy kifujjam magam és letöröljem a könnyeim. A természet körülöttem az ősz ragyogó pompájában feslett és megállás nélkül hulltak a fákról a levelek. Ahogy körül néztem láttam, ahogy az egyik távoli fa mögül gyermekkori barátnőm jön felém nevetve. Arca fiatal volt , velem egykoru volt, ő maga is fiatal de a haja hófehér.

 Csodálkozva néztem rá , hogy miért fehér a haja de ő nem szolt semmit csak nevetett és táncolt az erdei virágok között megállás nélkül. Akkor értettem meg mondhatni, hogy nem is megértettem hanem éreztem a lehető legmélyebb érzéssel, hogy az elmult események során annak a pillanatnak voltam tanúja, ahogy eltelik az Idő.

 Az Idő , amely nem kérdezi meg, hogy akarjuk-e vagy sem csak egyszerüen eltelik, a nyárból ősz lesz, a zöldből sárga végül mindenből hófehér. Mi pedig csak annyit tehetünk, hogy táncolva kisérjük egymást  egy másik világ határára és ott még egyszer utoljára szerető békével átöleljük egymást és nem szaladunk senki után mert úgy is hiába.

 Késő dél volt amikor ébredtem, és gondolkodás nélkül a telefonhoz rohantam. Nagyapámat tárcsáztam. Mama vette fel  a telefont és  azt mondta, hogy tata alszik, de azonnal felkölti. Sikerült vele beszélnem, magam sem tudtam mit is mondjak, pár percet ha beszéltünk, kérdeztem, hogy hogy van, és ő is ezt kérdezte tőlem. Mondtam, hogy épp akkor ismertem meg valakit, sokat nem tudtam az illetőről beszélni hiszen magam sem ismertem, de hallottam a hangján, hogy öröm van benne, mint mindig amikor velem beszélt. Ezen kivül mást nem is beszéltünk,ugy köszönt el ahogy mindig:

 

-Vigyázz magadra drága kicsi kicsi kincsem!

-Vigyázok tata-feleltem, majd megszakadt a vonal.

 

Ez volt az utolsó beszélgetésünk, és mivel egy másik országban laktam nem tudtam csak telefonon beszélni vele. Három nap mulva, szombat délután, 2007 május 5 én szolt  a telefon. Mama kétségbeesett hangját hallottam a vonal másik végén:

 

-Nagyapád meghalt! 

 

Bárcsak aznap, amikor felébredtem beültem volna  az autómba és közel egy napot vezetve még lett volna időm elbucsúzni tőle. De mivel nem tettem, igy csak az az álom maradt, ami meghazudtolva a mi tér és idő dimenziónkat, jelenünket ,múltunkat és jövönket fel tárult előttem, hogy egy öreg ember elbúcsúzhasson a legdrágább kincsétől, amit életében hátra hagyott, az egyetlen unokájától.

 

Ahogy a koporsó mellett álltam rápillantottam a papra, aki mellettem állt. Rám nézett és fel ismertük egymást, ő volt az  a csuklyás férfi, az álmomból, az ismeretlen idegen, aki  a dombon felfele jött, aki se nem nő volt se nem férfi, aki ember volt , aki nem, aki maga volt Gabriel arkangyal vagy maga csak szimplán a Halál.

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Július / 2020 >>


Statisztika

Most: 2
Összes: 43405
30 nap: 4799
24 óra: 166