Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A köd

2017.10.20

Szürke volt minden, és nyirkos. A fa kerítésen érezni lehetett a pára illatát, ahogy az időtlen idők óta ott álló tartó oszlopokból kifele áradt. Kinnt kutyák ugattak, feketék voltak, azt hiszem be akartak jönni, sőt határozottan emlékszem, hogy minden erejével megprobált be jönni a kapun a kutyánk, aki hatalmas volt, és fekete. Ilyesztő közel sem volt, inkább az volt a megrettentő, hogy mi lesz ha mégis sikerül neki a kapun keresztűl bejönni. 

A másik kutya, aki egy staffordshire terrier volt, melettem állt bent, és szemmel láthatóan azon dolgozott, hogy találkozzon, és erőfitoktatásba merüljön a kintről befele tolakodó kutyával.

Az aggodásom az az egyetlen dolog okozta, hogy a regi, nyirkos kerítés kapút már csak a Szent Lélek tartotta, ahogy székelyesen mondani szokás. Akár hogy próbáltam ellen állni, a Sors keze és a kutyák ereje valahogy fölül múlta képességeim. Legalább is azt gondoltam. Az utolsó pillanatban sikerült valahogy helyére állítani a sarkából kifordult kapút, és becsukni, persze csak ideiglenesen, és a telefon után kutatni, hogy segitséget hívjak, a biztonságos rögzítéséhez.

Hírtelen fordultam meg a lendülettől, majdhogy elcsúsztam a nyírkos betonon. Talán reggel lehetett. Annak kelett lennie, mert akkor szokott általában ez a köd leszállni a vidékre és ott gubbasztani hosszú órákon át amíg a nap sugarai valahogy át nem törik és fel nem oszlatják. Olyan is van, hogy egész nap ott van, olyan , mint valami nagy béke, egy hatalmas nyugalom. Recseg-ropog alatta az egész természet, mégis pihe könnyű, láthatatlan univerzális hatalom. 

Az efféle hatalmak, ha jól megfigyeli őket az ember, láthatja, hogy milyen végtelenek, milyen óriási titkokat rejtenek, milyen messze  vannak, és ugyan akkor mennyire közel. Észre lehet venni azt is, hogy ez a körűlölelő hatalomnak úgy tűnik, mintha saját tudata lenne. 

Hát persze, hogy van ! -  nevet fel magában az ember. Micsoda feltételezés, hiszen ez a valami, egyenesen bele lát az emberbe, annak minden elmúlt pillanatába, de nem csak a múltjának kapúit nyitja meg, hanem megajándékozza az Örökkévalóság  elixírjével is, hiszen az időtlenségbe helyezi az embert. 

Hasonlóképpen éreztem én is magam, amikór megfordultam és megláttam ahogyan körül vesz, eláraszt mindenhol. Eddig igazán fel sem tűnt, annyira el voltam foglalva a kutyák dühének lecsillapításával. Észre sem vettem, ahogy lassan felkúszik a betonból kiformálódó lépcsőkön, majd eléri a két igen csak testes kőoszlopot és úgy fonja őket körbe, mintha előre tudta volna, hogy mi fog következni ez után. 

Követtem a mozgását, ahogy fújta a szél, és akkor láttam meg a két lelket, ahogy ott állnak fönt  a teraszon, és azt nézik, hogy én ott lent mivel foglalkozom. 

Nem mondhatnám azt, hogy megijedtem amikor megláttam őket, valahogy tudtam, hogy egy olyan dimenzióban vagyok, ahol, nincsen idő, nincsen tér, ősszefolyik a múlt, a jelen és a jövő, egyszerre van ott mindenki, aki valaha is létezett az Univerzum gondolatában. 

Fizikai testem, és hozzá tartozó elmém még magával hozta azt a ténymegállapítást, hogy ők halottak, de ereje már nem volt abban a világban ennek a gondolatnak. Valószínű, hogy ezért nem féltem.  Mert végül is ki az, aki fél? Nem az ember aki ott áll, és része az örökkévalóságnak, hanem az, aki álmodik, aki csak másolata annak aki te vagy.

Maradványai vagyunk egy igazi világnak. Valami lassan , nehézkesen működő, sűrű szubsztanciák, vele a teremtményeink. Mert ez a világunk. De hol van az igazi világ, hol a határ és mi az, ami a határon belül álcázva rejtőzködik?

A természet, az állatok, és a rajtuk átvonuló köd. A recsegés, a pára és a harmat cseppjei a fűben. Ide tartozhat még a cseppeken áttörő hajnali nap sugár szivárványra széteső része, vagy a talp ropogása, a frissen esett hóban, de itt vannak még nekünk a lassan szállingózó hópelyhek vagy az eső hangjai ahogy leérnek az emberi világ, sűrű, nehézkes matériáira.

Ezek a dolgok, mind egytől egyig kapuk az örökkévalóságba. ha elcsípjűk őket beléphetünk rajtuk.  De ide tartoznak például a fenyő erdők aljában húzódó faluban lévő fa templom évszázados sulyából előtörő reggeli harangszó, ahogy együtt száll fől az Istenhez a reggeli erdei párával. 

Sokáig álltam még ott, nagyon örültem, mert olyan rég találkoztunk. Maradni szerettem volna még, de nem lehetetett. Jönnöm kelett vissza, a legalsó dimenzióba, elkezdeni egy újabb napot, feltárni egy ujabb titkot, leirni egy újabb beszámolót arról, hogy a valóság amit magad körül látsz csak egy csepp az Univerzum végtelen tengerében. 

 

 

 

A mappában található képek előnézete Lovak

 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Most: 2
Összes: 24527
30 nap: 1952
24 óra: 54